A napóleoni háborúk idején, amikor Berlint is elfoglalták a franciák (1806), az átvonuló seregek nélkülözték a jó francia borokat, és ráfanyalodtak a sörre. A „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk” analógiájára született a Napóleonnak is tulajdonított mondás, hogy a berlini savanykás búzasör az észak pezsgője. Ha már pezsgő, a közelgő Szilveszter jegyében egy kis rendhagyó sörös múltidézés keretében járjuk körül az egyedi német búzasörtípusoknak a történetét.
A német savanyú búzasörök
Németországot a sör-világtérképen a lágersörök (német pils, müncheni világos, baksörök) és a bajor stílusú búzasörök jellemzik a leginkább. Vannak azonban bizonyos történelmi sörstílusok, amelyek régiókhoz köthetőek, és szerencsére nem merültek feledésbe (Kölsch – Köln, Altbier – Düsseldorf), sőt többet (Gose, Berliner Weisse) a craftsör-forradalom újra felfedezett, és egyre népszerűbbek, főleg az ízesített változatok.
Az „alfa” - a Broyhan
Cord Broyhan, aki Hamburgban tanulta ki a sörfőzést, készítette el 1526-ban Hannoverben a róla elnevezett sörfajtát, ami egy viszonylag alacsony alkoholtartalmú, könnyű, frissítő búza- és árpamalátából készített, ködös világos(abb) sör volt, és az északabbra eső németajkú területeken nagy népszerűségnek örvendett a 17-19. századra. A lágersörök megjelenésével azonban ezek a historikus sörstílusok egyre jobban veszítenek a jelentőségükből, szép lassan eltűnnek a történelmi süllyesztőben. Csupán néhány olyan helyen maradnak meg, ahol a lokális kultúra részeivé váltak.
Az egyik ilyen város Berlin, ahol a sör nevét már a városról kapja. Ez a világos színű (weiss - fehér), sajátos változat jelentősen különbözik a gyakran füstös ízű, sötétebb söröktől.

A Berliner Weisse
A Broyhanból lokális sörré átvedlett sörtípus 19. századra már Berlin ikonikus söre. Könnyed, általában 4-4,5 százalékos alkoholtartalmú felső erjesztésű búzasör. A tejsavas erjedés miatt jellegzetes savanykás ízvilágú, apró, valóban pezsgőszerű buborékokkal. Az intenzív savanyút persze már akkor sem mindenki kultiválta, így a berliniek két alap-ízesítéssel itták. Az ő „szőke kólájuk” piros volt a málnaszörptől, vagy pedig zöld a szagos mügétől, melynek hajtásait a gyógyászatban is használják.
Az így készült zöld sör német elnevezése a Waldmeister (erdőmester). A szagos müge kumarin-tartalma azonban enyhén mérgező, ezért az 1980-as évektől erősen korlátozták az élelmiszeripari felhasználását.